2005. szeptember 9. péntek A Giuseppe Olivieri via ferráta (Tofána di Mezzó)

Ma 18 éves az én „kicsi” Pisti fiam!

04.30 Az ablakpárkányon halkan kopog az őszi eső. A lámpák fényében csillog az aszfalt. Napok óta ígéri a meteorológia. Tegnap megnéztem az előrejelzést: mára borús, esős időt mondtak, 3.000 méterre 1-6 Celsius fokot és 25-40 km/órás szelet ígértek. Ez bizony nem öröm, mégis azt mondom, neki kell indulni, aztán a beszállásnál eldönteni, hogyan tovább. Nyugtalanul aludtam. Az este elolvastam mindkét útleírást. A 11-es út a Tofána di Rosesra (3.225) a Giovanni Lipella via ferrátán a Dibona háztól körben vissza a házig 7 óra 10 perc, ehhez jön még az útról a fel- és lemenet. Így összesen 8 és fél, 9 óra lehet.

A 23-as út a Punta Annán át (2.731 m) a Tofana di Mezzóra (3.244 m) szintén a Dibona háztól és vissza odáig összesen 8 óra. Tehát busztól buszig 9-10 óra.

A Rosesra a szint 1.435, a Mezzora 1.630 méter, ráadásul ez utóbbi jóval nehezebb, kitettebb, tehát számomra kívánatosabb, szebb út. Még a csúcs is 20 méterrel magasabb. Csak hát ott van a másik dolog: most egy 19 fős busszal jöttem ide. Vajon vendégként van-e jogom megvárakoztatni a többieket 1-2 órával csak azért, hogy egy nehezebb utat másszak? Holnap már indulunk haza, és Lajos a hosszú és fárasztó út előtt szeretné, ha a társaság kialudná magát.

05.30 Legszívesebben most rögtön nekiindulnék, és akkor mindenre lenne időm. Reggelizek, aztán lemegyek a buszhoz.

06.05 Indul a busz.

06.45 Pordói-hágó. Lajosnak és nekem is reggel óta fáj a fejünk, szerintem azért, mert leesett a vérnyomásunk. Remélem, hogy ahogyan szintben feljebb kerülök, rendbe jön. Az eső demoralizálja a társaságot. Hiába látják elszántságomat, nemigen tudnak hinni az idő javulásában.

– „Reggeli vendég nem maradós, de ha mégis ott marad, 3 napig el se megy!” – Mondják a magyar parasztok, és ez igaz vendégre is, időjárásra is. Otthon általában délelőtt 9-re felszívja a nap a párát, csakhogy most a Dolomitokban vagyunk és a dolomit kőzetnek nagy a visszapárolgása. Én azt sem bánom, ha borult időben mászom a hosszú, nehéz utat és csak a csúcsra tisztul ki az idő.

07.42 Falzerego-hágó. A völgyekben alattunk áll a felhő.

07.55 Buszparkoló, ahol délután várni fognak a sofőrök.

08.06 Indulunk fel a 441-es úton a Dibona ház felé. Attila reggel azt mondta nekem, hogy ha én elszántam magam, nem hagy egyedül, Ő is jön!

08.20 és 08.30 között, vetkőzés, egyéb, aztán tovább indulunk. Köd van, sáros az út, keserves lesz a lejövetel (csepeg az eső a fákról, csúszósak a gyökerek). Lajos még induláskor megkérdezte:

- Ugye, nem erőszakolod a csúcsot?

Megnyugtatom:

- „Van eszem és szoktam használni is.” Ha nem megy ma, a csúcs itt lesz öt év múlva is!

08.45 Dibona ház. Kettesben jól haladunk, és az idő is tisztul. Itt elválunk Sanyiéktól. Ők öten a Toffána di Rózesre mennek. Lajosék pedig a völgyben a házakat járják végig.

09.18 Pomedes ház 2.303 méter.

09.35 Beszállás a ferrátába. A házaknál még jó idő volt. A két ház között láttunk egy zergét és fekete szalamandrákat (Ami nem öröm, mert ez esős, párás időt jelent!). Itt a beszállásnál ködben vagyunk, gyenge szél fúj, és a látás távolság csak 30-40 méter lehet. Egyedül aligha indulnék el, de így kettesben igen. Felvesszük a szereléket. Eszünk, iszunk, naplót írok, aztán

09.55 Neki indulunk.

10.15 Csorba. Elértük a gerincet.

10.20 Kinn vagyunk az élen. Attila filmez, A felhők felett vagyunk 50 méterrel, látszik a Roses éle, a Cinque Torri csúcsa, a Monte Cristallo gerince és pillanatokra előtűnik az út is, amin feljöttünk.

10.25 Továbbhaladunk. Erről a részről itt azért nem írok részletesen, mert négy éve bejártam már ezt az utat, és akkor a „Szeptemberi hó a Dolomitokban” című naplómban a 48. oldaltól az 55. oldalig le is írtam. (A túratárson pedig a „Punta Anna gerincén” című blogomban található meg)

11.15 Punta Anna gerince, a kábelút vége. A kábeles út végén Olasz nyelvű emléktábla, melyből egy szót sem értünk, de az aláíráson jót derülünk. Aztán itthon egy túrra társám lefordította:

11.55 A jelzés elágazásnál vagyunk, ahol négy évvel ezelőtt lementünk a gerincről. Esik, eláll, újra esik. Hajdan hóban voltam a Punta Annán, most poncsóban mászom a sziklát. A kesztyűmből az előbb 1,5-2 dl vizet csavartam ki, de vizesen is melegít és tapad a sodronyon. Most nem esik, leveszem az esővédőt, mert akadályoz a szabad mozgásban, a karommal így nehéz az egyensúlyozás. Köd van, alig 20 m a látástávolság.

12.05 Indulunk. Kőfolyásos szerpentin fel a nyeregig, majd a gerinc túl oldalán, ösvényeken. Nem értem, a jelzés miért van lefestve. A túloldalban a párkányon számos taposás nyom van, de igazi jelzés nincs! A térkép nem sokat ér itt.

 Keresni kell az utat, és megy az idő! Ott feljebb a gerinc élen létra vezet tovább a felszökésen, oda igyekszünk a törmelékkel borított párkányokon és tereplépcsőkön egyre feljebb. (Akkoriban tervezték az út felújítását. Úgy halottam az óta ez már megtörtént)

12.25 Irány fel a létrán, kábel nincs. (Szállingózik a hó.) Utána 10 méter kábel, 30 méter gerincút és újabb késpenge sziklagerinc. Út vezet mindkét oldalán, de a kőbabák jobbra tartanak. Jelzés viszont nincs! Eszméletlenül szép a kilátás a ködtengerből kiálló sziklacsúcsokra!

12.30 Továbbhaladva párkány, rövid kábelek, aztán a csorbában keskeny kb. 15-18 méter hosszú sár-hídon kell átmennünk a túlsó sziklához. Itt nincsen kábel! Elkelne a kötél. Keserves így esőben. Leszállt a köd, alig látunk valamit A csorbából a felszökés alig 12-15 méter. Fogás nincs, csak a kötélre tudok csimpaszkodni. Valamire való fix lépés sem igen akad, a vizes, sima, kifele dőlő rétegek csúsznak. Végül könyöklök, térdelek, beütöm az oldalam (Ilyet csak barlangban illik csinálni, mert ott nem látják!) Száraz időben, azt hiszem, észre sem vettem volna, de most mindketten megszenvedtük. Ezt követi egy vízszintes párkány, aztán útelágazás: Balra, felfelé a toronyra, s talán annak túloldalán le, és fel a Tofána ablakhoz?!

Jobbra szintén kábeles út halad a szikla oldalba. Pár méter után közel függőleges falon vezet vízszintesen a kötél. Másfél méterrel alatta keskeny kifelé lejtő, alig fél arasz széles párkány. Több helyen a kábelbe kell bele lógni. Száraz időben szép, élvezetes kitett mászás. Esőkabátban, szakadó esőben, vízfolyásokon keresztül, melynek java a nyakunkba csorog… Nem akarom minősíteni!!! Szerencsére alig 10-12 méter ez a „szép” rész, utána széles párkányon jutunk egy szikla ereszhez.

13.05 Pihenőt tartunk a Tofana ablak előtt 25-30 méterre, egy áthajlás alatt, ahol nem ér az eső. Esőkabát le. Naplóírás, iszunk, nápolyi, csoki, pár perces szusszanás.

A további úton nem írtam, nem ettünk, nem ittunk, fotó is csak a csúcson és a Gussini háznál készült, de kezdjük az elején!

Az ücsörgés után kicsit elgémberedve készülődünk.

13.20 Indulás

Ereszkedünk le. Kábel nincs, esik az eső.

13.30 Most vagyunk az Tofana ablak elágazásnál. Egy kábel keresztülvezet az ablakon, talán ez az az út, ami a tornyon keresztül érkezik ide? Keresem azt az utat, amin le szoktak menni a völgybe. Nyoma sincs, talán elmosta az eső? Valami jelzés-maradék van a fal jobb oldalán, a moréna tetején. Nagyon régi, narancssárga, és kőbabák…

Most, november végén, amikor a begépelt naplómat újra olvasva javítgatom a szöveget, jöttem rá egy tévedésemre. Pascal Sombardier: „Dolomitok Nem csak hegymászóknak” című könyvében erről a részről a következő olvasható a 109. oldalon a 2. bekezdésben:

„Az eredeti útvonal balra folytatódik. És lépcsőzetes felmászás után elérjük a gerincet. Már messziről látszik a következő szakasz: létra az áthajló falon. (Igen, ha nincs köd és eső, akkor bizonyára messziről látszik, de ez nem ok arra, hogy ne fessenek odáig is jelzéseket!!!) Egy párkányt és egy hágót magunk mögött hagyva meglátjuk (tiszta időben) a Gianini-bástyát. Az eredeti útvonal ezt balról kerüli meg, de 1979 óta jobboldalon is mászhatunk, mely Cortina felé néz. (Mi erre mentünk.) Ez a lehetőség igen kedvelt, mert a Giano Aglio út elég nehéz, és nagy mélység fölött halad. A torony mögött a Tofána ablakához (Bus de Tofana, 2.910 m) lyukadunk ki, ahonnan a balra levő törmeléklejtőn már gyorsan legyalogolhatunk a Dibona menedékházhoz.”

A Tofána ablakhoz érve, attól balra kerestem azt a törmeléklejtőt, amin majd a Dibona házhoz juthatunk. Csak az volt a baj, hogy én ezt a Cortina felöli oldalon kerestem, holott a leírásnak ez a része a normál útra vonatkozott. Tehát, ha mi az új, Giano Aglio utat jártuk, akkor előbb át kellett volna mennünk a Tofána ablakán, majd a gerinc túlsó oldalán kellett volna leereszkednünk.

De a könyv is hibázott, mert így folytatódik:

„Ha fel szeretnénk jutni a Tofána di Mezzo csúcsára, a Forcella de Foron (2.972 m) keresztül a déli gerinc lépcsőin mászunk fölfelé.” Stb.

Tehát egy szóval sem említi, hogy a normál út áthalad a Tofána ablakon, és úgy kell a déli-gerinc lépcsőin felmásznunk.

Amikor ott voltunk átnéztem az ablakon, de a rossz látási viszonyok miatt, talán ha 20 métert láttam. Szóval ilyen helyen sokkal jobbnak kellene lennie a jelzéseknek! Amikor hét ágra süt a nap, akkor bizonyára könnyen megtalálható, de az ilyen menekülő utak éppen rossz időre vannak kitalálva…

A Tofána-ablak egyébként, a Fogarasi-havasokban lévő Kis-ablak, Nagy-ablak helynevekkel szemben valóban egy hatalmas lyuk a sziklán, melyen át vezet a kábeles út.

De folytassuk tovább az eredeti naplót!

…Felettünk több sorban vasúti sín vastagságú, 2-2,5 méter hosszú kerítésféle van drótkötelekkel egymáshoz kötözve. De nem tudom, hogy lavina-, vagy kőfogónak készültek-e. Egyik-másik sort teljesen összegyűrték már a lehulló sziklatömbök. A hiányos jelzés és az apró, rapszódikusan elhelyezett kőbabák erre visznek, de így, esőben, ködben nagyon nehéz követni őket. Feljebb párkányokon megyünk jobbra, majd két létrán fel, vagy 15 métert. Pár méteres kábel, de erősen megrongálódva, alig tartja már egy-két szál. Nem szabad rálógni! Mire felérek, nagy pelyhekben havazik. Innen párkányokon, cikk-cakkban haladunk felfelé, a terep nem nehéz. A kőbabás út itt már jobban van jelezve, néhol teljesen új idei felfestésű jelzéseket is látunk, és a fellépések sehol sem magasabbak 80-120 centinél.

Lajos telefonált: ők most vannak a Gussini házban. Sanyiék már túljutottak a vállon, a második ferrátában vannak a csúcs alatt. Megnyugtatom Lajost, hogy nálunk sincs semmi gond. Most éppen nem esik az eső, még a nap is bujkál.

Két helyen pár méternyi kábel, aztán megint fellépések. Feljebb újabb létra. Újból elkezdett havazni.

- Na, ez már a csúcs lesz!

Sajnos még se. Még egy kicsi lemenet, meg egy újabb hát. Megint havazik. A kövek szél felőli oldalán már megáll a vizes hó. Ha volna elég időm (és kedvem), azt mondhatnám, gyönyörű ez az idő! Szakad a hó. Jobbra előre nézve a sűrűn hulló hatalmas pelyheken át alig látom a gerincet. Balra köd takarja a lelátást. Hátra nem is tudok nézni, mert a szél szemem-szám telihordja. Ha a Tofana ablaknál lett volna lemenet, lekotródunk a hegyről, mert Qutya idő kerekedett. Elég kilátástalan a helyzetünk! Vissza a szél miatt nem fordulhatunk: nyomainkat már betemette a szakadó hó, a jelzést sem találnánk meg, ráadásul a vizes-havas sziklák csúsznak is. Így hát egyedüli út lefelé a hegyről a csúcson át vezet. Én kitűnő erőben vagyok. Nem érzek fáradtságot, nem vagyok se éhes, se szomjas. 10-15 percenként megdördül az ég, de a villámlás 6-8 km-re van tőlünk.

De ez már tényleg a csúcs lesz! Kerítés veszi körbe 8-as perlon zsinórból, hogy aki a felvonóval érkezik, az a kerítésig mehet. Már látom is a keresztet. Még 1-2 perc, és ott vagyunk!

14.20 Kölcsönösen lefotózzuk egymást, aztán irány tovább. Amott jobbra alattunk látszik a felvonó épülete. A kezem már elgémberedett a vizes, rongyos kesztyűben. Megindulunk lefelé a gerincen, ahol széles út vezet a kötél kordonok között. Aztán, ahol véget ér kimászunk. Jelzés, kőbaba sehol. Vizes hó fed mindent, ösvénynek nyoma sincs. Előbb a baloldalon próbálkozunk, de nagyon veszélyesnek tűnik a 40-50 fokos moréna, sok íróasztal nagyságú mozgó kővel. Talán a túloldal? Az még ennél is rosszabb, majdnem függőleges! A gerinc kitett, keskeny, csúszik is, és egyre meredekebben szakad le a nyereg felé. Arrább már csak kötélen lehetne tovább ereszkedni… Most már szakad a hó. Hátulról süvít a szél… Hiába van zárt panoráma hószemüvegem, a vizes hó 10 másodpercen belül rátapad. A sűrű havazásban alig látunk 20-30 méterre. Az elébb villámlott, és szinte azonnal dörgött is.

- Úristen! Hová jutottunk…   !?

                                         X                  X                  X

Egy pillanatra elcsendesedve magamba szálltam… …s egy hangtalan gondolat áramlott át a lelkemen:

- „Legyen meg a TE akaratod!”…

…és akkor…   … lágy, kellemes borzongást éreztem…    …az ereimbe friss vér ömlött… …valami végtelen nyugalom áradt szét bennem…   …eddig görcsösen kerestem a kiutat, s most hatalmas energiák szabadultak fel a testemben…     …Az Ő kezében vagyunk! ...   … Már NEM az én gondom, hogy hogyan juthatunk le innen…!

                                         X                   X                  X

Újra a nyugati oldalban keresgélünk. Attila szerint kicsit vissza kell másznunk, s ott talán balra, azon a szakadékos völgyelésen le tudnánk ereszkedni. Nem sok esélyt látok rá.

15.00 Körül egy sötét, egyenes vonalat pillantok meg vagy 250-300 méterrel alattunk. Egy sodronykábel vezet le a katlan aljára, egy sáros vizű tavacska partjára. Oda kellene lejutnunk. De ez nem olyan, mint a vasalt utak biztosító kötele, alig van rögzítve a sziklákhoz, Pár helyen felakadt, aztán 50-60 méteres részeken 3-4 méter magasan lóg be a szakadékos kőfolyásba. Mindegy, azon talán le tudunk jutni valahogy. Nem egészen értem, hiszen a via ferráták nem ilyenek szoktak lenni! Óvatosan, inkább felfelé mászva közeledünk a drótkötélhez. Laza kőfolyásos, meredek az oldal, rajta 2-3 cm-es kásás hóval. Attila megy elöl. Rám szól, hogy menjek feljebb, mert nagyon veszélyes helyen jött át…

…aztán már itt van közvetlen alattunk a kábel. De ez nem az, amit én láttam! Vadonatúj, feszes, 2-4 méterenként szög. Egy ferde repedés mentén vezet a nyereg felé a gerinc nyugati oldalában. A kötelet 1 cm vastagon borítja a hó, pedig már Attila karabinere is végigcsúszott rajta. A kesztyűim már rongyosak, a hó viszont apró jéggömbökben ragad meg rajta. 20-30 méterenként a fogammal harapom le róla, miközben a másik kezemmel kapaszkodom. Gémberedik a kezem. Elébb ki akartam venni az órámat, hogy megnézzem, de nem hajlik az ujjam. A karabiner ki- beakasztása is nehezemre esik.

Attila már látja a csorbát, de még jó 150 métert kell addig elkínlódni. (úgy látszik, míg rám várt még is készített néhány felvételt) Milyen jó lesz, ha már nem kell a hóba nyúlkálnom! Leértünk, de a kábel tovább megy, s a kőfolyás is jó 20-30 méterrel van alattunk. Irány tovább fel a következő toronyra, és még tovább a csorbába. Itt még magasabbra kerültünk a morénától.

Barátom megkeveredett: úgy gondolta, jobbra kellene leereszkednünk. (Lehet, hogy én zavartam meg, amikor rossz irányba kerestem a lejáratot a Tofána ablaknál.) Nagy keservesen előveszem a tájolót, ez meggyőzte. Visszamászunk az előző csorba fölé, s óvatosan, a kiálló kövekben megkapaszkodva ereszkedem. Ha valamelyik megindulna, 20-30 métert gurulnék le, hogy aztán a nagyobb köveken összetörjem magam. De szerencsére nem… Jól haladok, már Attila is jön lefelé. 10 perces keserves, óvatos ereszkedés után a kőfolyás tetején vagyunk.

15.31 Ócska csapás vezet meredeken alá. Nekem lefelé mindig lassabban megy, ezért Attilát előre küldöm. Itt úgysem tudnánk segíteni egymásnak. Lejjebb, a tónál meg hívja Lajost. Ők már az erdőn át igyekeznek a buszhoz. Én jó egy órára saccolom még a Gussini házat, s onnan további másfél a busz.

- Sanyiékkal mi van? - kérdezném, de Attila már letette. A kábel, amit először megláttam, itt ér véget. De ez nem egy kábeles út, hanem egy régről itt felejtett, rozsdás, kiszőrösödött, 2,5 cm vastag sodrony. Talán ezen, hozták fel valamikor az építőanyagot a felvonóház építéséhez. A karabiner sem fért volna rá. Persze, a semminél ez is több lett volna. Hálával telik meg a szívem, mert ennek a látványa mentett meg minket. Az a kábel, amin végül lejöttünk, annyira új, hogy csak néhány hete, maximum 1-2 hónapja készülhetett el. Így nem csoda, hogy a térképen sincs még rajta, és a kalauz sem említi. Idővel biztosan leágazást is fognak belőle csinálni a kőfolyás tetejéig.

Most egy kősivatagban ereszkedünk tovább, itt szinte semmi növény nem él meg. Előbb egy gerincen, majd balra tartva egy meredek szerpentinen ereszkedünk a kőbabás úton, ami lejjebb vízszintesen vág át a moréna felső szélén. Most megindul lefelé, oldalbordákat kerülget. (Utólag itthon a térképeket és képeslapokat nézegetve valószínűnek tartom, hogy itt van egy rövidebb lemenet a Gussini házhoz, de akkor és ott azt nem láttuk) Aztán megszűnik az ösvény…

 …Na, most merre tovább?! 40-45-50 fokos lehet az apró, félarasznyi párkányok által tagolt hegyoldal, melyet mindenütt elszórt kőomladék fed. Ekkor szemem egy apró, alig félmaréknyi kőhalmon akad meg. Ez nem magától került ide! Valaki járt már itt! Talán kőbaba lenne? Igen, amott vagy 80-100 méterre egy másik. Távolabb nem látok a ködben. Hála Istennek itt már nincs latyak se, és a vizes, szűk arasznyi párkányon óvatosan el lehet menni. Biztos, hogy jártak is rajta, mert tiszta. Lerugdalták róla az egyébként mindent befedő kőtörmeléket… aztán elfogy, de fél méterrel feljebb egy másik kezdődik… És tényleg, 50-100 méterenként látom az apró kőbabákat. Ha köd lenne, elvesznénk. Esik, hideg van, s csak óvatosan lehet haladni. Jó ha 2-3 ember elmegy erre évente – alig látszik a peremen a taposás. De vajon hová vezet… Egy mászó úthoz, ami a gerincre visz…? Vagy egy nekünk való menekülő úthoz…?

Most egy újabb, háznyi sziklatömböt kerülünk, s megint fel. Ez az ösvény alighanem a Punta Anna gerincére vezet!? És vajon onnan merre menjünk….? Nem fejezem be a gondolatot, mert Attila (Aki most megint elöl halad) a vörös köves folyáson meredek szerpentinen megindult lefelé.

16.10 150-200 méter után már a tenyérnyi térkép fénymásolattal és tájolóval helyre tettem magam: hiszen ez a kőfolyás a Gussini ház alá megy! Csak ne legyen benne valami tereplépcső!

- Velünk az Isten! – Mondom barátomnak.

Több száz méteres csúszkálás következik. Hatalmas léggömbbé fújja a hátunkon az esőkabátot a szél. Végre kienged bennünk a feszültség, hiszen a veszélyes részeken túljutottunk. Itt már „csak” az eső esik, s az orkán fúj. Már látjuk a Gussini házat. Megállunk fotózni, aztán Sanyit és Lajost hívjuk, hátha Sanyiék bajban vannak és segíteni kell! Nincs semmi gond, lent vannak már a busznál, és azt kérdezik, mi mikorra érünk le? – Legkésőbb bő egy óra múlva, 18.00-kor ott leszünk! – válaszolom.

16.41 van. Elértük a szerpentint, s a kanyarokat átvágva, az apróköves részeket keresve csúszkálunk tovább, sietünk meredeken lefelé. A Dibona ház mellett csak elhúzunk. Attila szeretett volna valahol megállni egy fél órára, hogy felmelegedjünk. Szerintem ez nem jó ötlet, nagyon lemerevednénk. Az erdőn átvezető utunk könnyebb volt, mint gondoltam, mert a fű nem csúszott.

17.45-re a busznál vagyunk. Attila már fenn van. A vizes gönceimet hátul lehányom magamról, ingben, kisgatyában, mezitláb szállok fel a buszra – Lajos kihagyhatatlanul jó fotó témának találja. A száraz jégeralsóm itt van az üllésemen. Abba bújok most bele, és vastag, puha, meleg gyapjú zokniba!

Sanyiék öten kettő órával értek le hamarabb, de a csúcsra a rossz idő miatt nem mentek már ki. Ebben az időben kb. 40-50 perces kitérő lett volna nekik. (Annyival is kevesebbet kellett volna ránk várniuk.)

Hazafelé úton naplót írok. Lajosék az eső miatt csak a Gussini házig mentek. A jobb kezemen az ujjbegyeim úgy elfagytak, hogy még mindig nem engedtek ki. (Két ujjamat még most október végén sem éreztem, csak november közepére tért vissza bele a vér) Itt van már alattunk Canazes (a falu, ahol a szállásunk van), pár perc, és otthon vagyunk!

19.45-re értünk haza. Elsőnek mehetek fürdeni, társaim előre engedtek. Nagyon jól esett a forró zuhany, és hajat is mostam. Aztán nyakig beöltözök, még a polárt, meg a meleg sapkát is felveszem. Vacsorára tésztát főzök, cukros mákkal eszem.

                                          X                    X                     X

Barátaim közül sokan kérdezték:

- Na, milyen volt a túra?

- Először is hálát adok az Istennek, hogy nagyobb baj nélkül levezérelt minket. – mondtam csendesen.

- Másodszor levonom a tanulságokat: Máskor, ha ilyen időt mond a meteorológia, csak 2.000 méter alatti gyalog túrát szervezek.

- Harmadszor: NAGYON BOLDOG VAGYOK!!!

Mert négy év után visszajöhettem ide, és sikerült elejétől a végéig kimászni a ferrátát. Még hozzá gyorsabban, mint amit a könyv szintidőnek megad. Pedig mocsok egy idő volt!

- Hálás vagyok Attilának, hogy eljött velem, mert nélküle már az elején visszafordultam volna.

És végül hálát adok, mert hat túranapból öt napon túrán voltam, és négy új utat másztam, nem is akármilyeneket!

Fent a gerinc élen többször hallottunk sercegő hangot. Előbb arra gondoltam, hogy a sisakon csúszkálva az esőkabát kapucnija ad ilyen sercegést, aztán rájöttünk, hogy ezek elektromos kisülések voltak. Olyan hangok, mint amikor az elektromos vezeték rosszul érintkezik és szikrázik, vagy mint az ívhegesztő. Egy helyen éreztem, hogy a sisak alól kilógó hajam szétáll: Úgy is mondhatnám, égnek állt a hajam. Különös érzés volt, olyan, mint amikor műszálas pulcsit veszek le.

Hálás vagyok Lajosnak, amiért bevett a csapatába. Remélem, nem okoztam neki túl sok többlet gondot…?!

…Igen,… búcsúzom a hegytől is….! Egy évig biztosan nem látom viszont!

Címkék: Dolomitok Toffána Di Mezzó